Nálunk csóróbb országok, talán ha egy hegységgel büszkélkedhetnek. Van nekik egy Alpok vagy egy Kárpátok, netán egy Andok, de ezzel slussz, vége is a felsorolásnak. Szegény dánoknak meg hegy gyanánt be kell érniök egy 170 méter magas „pattanással”. Bezzeg nekünk van ám rendesen! Közel két tucatnyi hegységgel büszkélkedhetünk. Hihetetlen? Mégis igaz! Jó néhány évtizede már annak, hogy földrajz órákon ismerkedtem kis hazánk tájegységeivel, és bár a humán tárgyakat nagyon is kedveltem, bevallom férfiasan, az ott hallottak jó része egy idő után kihullott az emlékezetemből. Tapasztalatom szerint sokan vannak így ezzel, és bizony ha rákérdeznek milyen magyar hegységeket ismer, igencsak megáll a tudomány. Annak idején az egyik ismerősöm erre a kérdésemre válaszolva, rögtön rá is vágta, hogy aszongya ott van például a Kékes. Ezzel be is fejezte a felsorolást. A „kimerítő” válasznak egyetlen szépséghibája volt csupán, hogy a Kékes nem hegység, hanem „csak” egy hegy a Mátrában Mielőtt a „hegyek szerelmese” lettem, azaz lehetőségeimhez mérten gyakrabban túrázgatni kezdtem ösvényeiken, jómagam is meglehetősen foghíjas ismeretekkel bírtam e téren. Miután azonban a pici Soproni-hegység és Budai-hegység kivételével (az előbbi talán túl messze van lakóhelyemtől, az utóbbi meg talán túl közel a fővároshoz -lévén annak része-, azaz a nyüzsgéshez) valamennyit többé-kevésbé bejártam. Ebben a sorozatban megkísérlem úgy bemutatni gyönyörű hegyvidéki tájainkat, amilyennek én láttam őket, amikor bennük kószáltam. Megpróbálom átadni az érzéseket, melyek bennem kavarogtak erdeiket járván, csúcsaikon ücsörögvén vagy kis patakjaik csobogását hallgatván. (lentebb a képen a Soproni-hegységben található Lővérek* látható) Mielőtt azonban a bemutatásukat megkezdeném, vessünk egy pillantást kis hazánk domborzati térképére. Mint láthatjuk, nem mondható, hogy egy csupa hegy borította Svájc -féle ország lennénk (azok magasságáról már nem is beszélve), de nem is panaszkodhatunk (gondoljunk csak Dániára vagy Hollandiára). Ha a hegységeink számát nézzük, akkor számításaim szerint mintegy húszat (vagy huszonkettőt, nézőpont kérdése) számolhatunk össze (bizony, ilyen sok van nekünk!), és bennük való kalandozásaim okán elmondhatom, hogy ma már álmomból felriasztva is „csont nélkül” sorolom őket. Mindjárt sorolom is őket, de előtte nézzük meg, milyen paraméterek alapján illetnek egy kiemelkedést hegynek. A hegységet magassága alapján szokás a dombságtól megkülönböztetni, konkrétan az 500 méteres szint lenne a választóvonal. Az e magasságot elérő, illetve meghaladókat már hegycsúcsoknak nevezhetjük. Persze a gyakorlatban ez nem mindig ennyire egyértelmű, mert helyi szokások alapján jelentős átfedések is léteznek (lásd lentebb Villányi-hegység). És most lássuk az ígért, közel kéttucatnyi hazai hegységet! Számuk már csak azért is meglepő lehet sokaknak, mert hazánk területének 68%-a alföldi jellegű síkság és mindössze 1%-a (!) haladja meg tengerszint feletti 500 méteres magasságot. Induljunk el a délnyugati régióból és az óra járásával megegyező irányban haladva, majd az északnyugati határrésztől, mintegy fekvő S betűt leírva érkezünk meg az ország északkeleti csücskében lévő végpontra. A kiindulópontunkon két szigethegységet találunk, melyek közül a délebbre elhelyezkedő Villányi-hegységben kezdjük meg nagy kalandunkat, hazánk hegységeinek a bejárását (hogy miért nevezem „kétforintos hegységnek” arról korábban ITT írtam). „A Villányi-hegység Baranya megye déli részén elterülő dombság” – hangzik a wikipedia definíciója a tájegységről. A 35 km hosszú és 3-4 km széles hegység legmagasabb pontja (Szársomlyó, 442 m) sem éri el a fél kilométeres legkisebb előírt hegymagasságot, így a dombság elnevezés dukálna neki, ám oly imponálóan emelkedik ki környezetéből, hogy a látvány alapján meg sem kérdőjelezhető hegység mivolta. Egy alkalommal Siklósról indulván, Máriagyűdön át próbáltam átjutni a hegy túloldalán található Túrony községbe. A kegytemplom után a piros háromszög jelzést követve olyan meredek emelkedőn haladt utam, hogy feltekintve még a pillantásom is visszagurult róla. Miután leginkább négykézláb – kapaszkodva fűbe, fába, gyökerekbe – nagy nehezen leküzdöttem, egy pillanatig sem jutott eszembe vitatni, hogy hegységben járok! Bár az egyik legkisebb hegységünkről van szó, senki ne gondolja, hogy ennek okán látnivalókban szegény lenne. Ha ezen a környéken túrázunk kihagyhatatlan látnivaló a Templom-hegy már felhagyott kőbányája vagy a Szársomlyó ritka, védett növényei (ide csak szakvezetéses túra keretében juthatunk el). Az épített emlékek közül látni kell az impozáns Siklósi-várat, a gyönyörű Máriagyűdi Kegytemplomot, de kihagyhatatlan a nagyharsányi felhagyott kőfejtőben található szoborpark is. És akkor a villányi pincesorról és az ott megkóstolható borokról még nem is szóltam! Sétáljunk most át a nagy szomszédhoz, és látogassuk meg a légvonalban mindössze mintegy 15 kilométernyire található, 545 km²-es kiterjedésű Mecseket. Egy korábbi írásomban az „Ezer forrás földje” címmel illetem a hegységet, ami korántsem nevezhető költői túlzásnak, hiszen több mint 1.200 vízkifolyás található a hegységben. Közülük több mint kétszáz (210) gyönyörűen foglalt és példásan karbantartott. Ami engem a Mecsekben járva leginkább elvarázsol, az a hegység gyönyörű, hangulatos – az én olvasatomban a romantika völgyei. Közülük is a legnagyobb kedvencem, az Óbányai-völgy, illetve ahogy én nevezem: a „Szerelmesek völgye”. A Mecsekkel való első felejthetetlen „randevúm” alkalmával a Melegmányi-völggyel sikerült összefutnom, és akkor csak egy kicsi részét ismertem meg a hegység ezen varázslatosan szép kistájának (Melegmány). Azóta már jobban bekószáltam a vidéket, bejártam a szomszéd (Petnyák- és Nagy-Mély-) völgyeket is. Olyan mély benyomást tettek rám ezek a völgyek, hogy erős késztetést éreztem a Mecsek többi völgyének felkeresésére is. Nem is csalódtam, sőt bejárván később az Óbányai-, Hidasi- Szuadó- és Réka-völgyet, megfogalmazódott bennem a vélemény: kis hazánkban a Mecsek az a hegység, ahol a legromantikusabb völgyeket találjuk. Elmondhatatlan hangulatuk van, bájosak, hangulatosak, megkapóak. Persze a Mecsek értelemszerűen nem csak völgyekből áll, sok egyéb fantasztikus látnivalót is kínál. Néhányat – a teljesség igénye nélkül – kiemelnék: a bizarr Babás-szerkövek, a Zsongor-kő kilátóhelye, a Tubes, a Zengő-, és Cigány-hegy kilátói, a Sasfészek impozáns sziklái, a várromjai (Márévár, Réka-vár, Kantavár, Zengővár, Pécsvárad), csoda szép tavai (Orfűi-tavak, Abaligeti-tó) és persze a Mecsek „fővárosa”, Pécs is „megér egy misét”. Utóbbiról itt írtam: Ha Pécs, akkor Zsolnay Ezzel túl is lennénk jó hosszúra tervezett hegyi vándorlásunk első két állomásán. Legközelebb az Alpokalján és a Keszthelyi-hegységben folytatjuk. Kollát Gyula *A Lővérek Sopron kertes villa- és üdülőnegyede, mely a Soproni-hegység lejtőire épült. A lőver általában kert, de ha valaki azt mondja, hogy épített egy lővert, akkor a házra gondol. A szó németes írásmódja Löwer - hiszen a németben nincsen hosszú ő -, mely írásmódot Trianon után Löverre magyarosítottak, de a köznyelvben ugyanígy elterjedt a Lővér szó is. Ami magát az elnevezést illeti, két fő érv csap össze a lövér szó eredetét illetően. Sokan állítják, hogy a lövérek a IV. Béla idején a területen élt királyi íjászok voltak s innen ered az elnevezés is, Szabó Jenő azonban - aki a területről 1942-ben Lövér címmel könyvet írt -, úgy véli, hogy a szó eredete a Leber-Berg szőlők nevéből ered. (Dr.Kubinszky Mihály: A régi soproni Lőver) Kapcsolódó tartalmak:
0 Comments
Leave a Reply. |
Az új írások megjelenését itt tudod nyomon követni:
Olvastad már?Zöldülő vörös földek Archives
March 2018
Cimkék
All
|